Skip navigation

5.1. A tanulási folyamatok pszichológiai értelmezései

„...A tanulás köznapi értelemben az elsajátítás valamilyen formája, minden tevékenység, amely valami olyannak a tudását vagy teljesítését eredményezi, amit azelőtt nem tudtak.”[5]

A tanulás Atkinson szerint úgy határozható meg, mint a viselkedés viszonylag állandó megváltozása a gyakorlás eredményeképp.

Négyféle tanulás különböztethető meg:

  1. Habituáció — A tanulás legegyszerűbb formája azoknak az ingereknek a figyelmen kívül hagyása, amelyek ismerőssé váltak, és nincs komoly következményük.
  2. Klasszikus kondicionálás — Az asszociációs folyamatok meghatározóak, a tanulás építőköveinek tekinthető. Az élőlény megtanulja, hogy bizonyos ingerekre, eseményekre milyen más ingerek vagy események épülnek, vagy társulnak.
    Pavlov kutatásai a klasszikus kondicionálás folyamatainak felállítását eredményezte:
    • Ha egy feltételes inger (CS) következetesen megelőz egy feltétlen ingert (UCS), akkor a CS az UCS jelzésévé válik és feltételes választ (TCR) vált ki, amely gyakran emlékeztet a feltétlen válaszra (UCR).
    • A feltételes inger (CS) és a feltétlen inger (UCS) minden párosítását próbának nevezünk. Azok a próbák, amelyekben a kísérleti alany megtanulja a két inger közti kapcsolatot, a kondicionálás tanulási fázisát alkotják . Ebben a fázisban a CS és az UCS ismételt párosítása egyre szorosabbá teszi, azaz megerősíti a kettő közti kapcsolatot.
  3. Operáns kondicionálás — Az élőlény megtanulja, hogy egy általa adott válasz egy bizonyos következményhez vezet.
    Thorndyke effektus törvényében felállítja, hogy az effektus törvénye a véletlenszerű cselekvések közül csak azokat válogatja ki, amelyeket pozitív következmény követ, a legalkalmasabb válasz fennmaradását hirdeti.
    Skinnner széles körben elfogadott módszerének lényege, hogy a kondicionálás azoknak a válaszoknak a valószínűségét növeli meg, amelyeket pozitív megerősítés követ. Ezt nevezzük operáns koncícionálásnak.
    Negatív averzív események is alkalmazhatóak a kondicionáláshoz, mellyel egy létező választ gyengíteni vagy egy új válasz megtanulását serkenteni lehet.
  4. Komplex tanulás — Az asszociációk kialakításán túl az élőlény egy probléma-megoldási stratégiát alkalmaz, vagy a környezetről egy „mentális térkép”-et készít.
    „...Ez a teljesítmény nemcsak az embercsecsemők, de számos állatfajta esetében is tipikus. Az a képesség, hogy valaki kiigazodjon a környezetben, és elérje kívánt célját, univerzális kell, hogy legyen. Az állatok, ha nem rendelkeznének ezzel a képességgel, aligha élték volna túl a természetes kiválogatódás szigorát...”[6]
    Tolman kísérletei bebizonyították, hogy a tanulás kulcsa az élőlény azon képességében rejlik, hogy a világ vonatkozásait mentálisan prezentálja, s majd a mentális reprezentációkon hajt végre műveleteket. Köhler csimpánzos kísérletében azt bizonyítja, hogy a komplex tanulás folyamatában a kezdő fázisban a problémamegoldás a jellemző (instrumentális tanulás), a második fázisban a megoldást az emlékezetben tároljuk, és előhívjuk hasonló problémahelyzetben. A komplex tanulás tehát elválaszthatatlan az emlékezés és gondolkodás műveleteitől.

 

____________________

[5] Boros Dezső: Bevezetés a neveléstudományba. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996, 124. o. (SOE OPAC — URL)
[6] Neisser, Ulric: Megismerés és valóság. Gondolat kiadó, Budapest, 1998, 118. o. (SOE OPAC — URL)

A tananyagra így hivatkozzon: Ambrus Attila József (szerk.): Závoti Józsefné: A fejlesztőpedagógia alapjai. Soproni Egyetem Kiadó, Sopron, 2023
A szerkesztés lezárva: 2023. április 1. | Licenc: CC BY-NC-ND 4.0, Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd!
ISBN (html) 978-963-334-476-7 | ISBN (pdf) 978-963-334-475-0 | DOI 10.35511/978-963-334-475-0